Egy fiatal lány kézen fogva vezeti öccsét a régi városrész egyik sáros utcáján.
Várpalota a Dunántúlon, Veszprém megye ÉK-i szélén terül el. A lakosság számát tekintve a megye negyedik városa. Budapesttől 90 km-re, két megyeszékhely, Székesfehérvár és Veszprém között félúton fekszik, a Bakony lábánál, a Balatontól alig 30 km-re. A település egyik nevezetessége a városközpontban álló, 14. században épült, majd az évszázadok során többször átépített középkori vár. A 18. században virágzó mezővárossá fejlődött a település. A 20. század elején a szénbányászat beindulásával jelentős ipari fejlődés kezdődött. 1931–1932-től kezdve működött a Péti Nitrogénművek. Telepítésében nagy szerepe volt a várpalotai lignitnek, mely az energiaigényes vegyipari folyamatokhoz szolgáltatott energiát. A második világháborúban a város épületeinek háromnegyed része a háború martalékává vált. A háború utáni újraépítés során a várpalotai bánya lignitvagyonára alapozva az inotai városzrészben szénbázisú hőerőművet építettek, majd a magyar bauxitkincsre alapozva alumíniumkohót az erőmű tőszomszédságában. Az 1960-as évektől az ország technikai fejlesztésében jelentős szerepet játszó kutatóintézetek jelentek meg itt (Nagynyomású Kísérleti Intézet, Magyar Ásványolaj Kutató Intézet, Országos Földtani Kutató és Fúró Válallat). A város gazdaságának fénykora 1989-től fokozatosan véget ért. Kommunális szinten viszont nagy előrelépés történt a város életében a Japán Császárság támogatásával, az ún. japán program keretében. 1998 végére a város összes belterületi telkén elérhetővé vált az egészséges ivóvíz, a teljes körű csatornázottság, valamint az épületek teljes körű hőellátása vagy gázzal, vagy távhővel.