Játékvezetői vizsgáját 16 évesen tette le, és még harmincéves sem volt, amikor 1950-ben bemutatkozott az NB I-ben. A még mindig valószínűtlenül fiatal sípmestert egy évvel később a FIFA is felvette a játékvezetői keretébe, így már válogatott mérkőzéseket is vezethetett.
A nemzetközi áttörést a helsinki olimpia jelentette: ugyan eredetileg csak tolmácsként utazott ki a magyar küldöttséggel, de kiváló angoltudása révén hamar a kezdőkörben találta magát, egyetlen magyarként ő működhetett közre az 1952-es játékokon. A szovjet–bolgár csoportmérkőzésen debütált, és Sir Stanley Rousszal, az angol labdarúgó-szövetség és a FIFA nagyhatalmú vezetőjével is hamar megtalálta a közös hangot.
Két év múlva, a magyar szurkolók számára fájó emlékű svájci világbajnokságon akár a finálé levezetésére is esélye nyílhatott volna. A sors fintora, hogy mivel a magyar válogatott bejutott a torna berni fináléjába, összeférhetetlenség miatt magyar nemzetiségű bíróként mégsem működhetett közre a mérkőzésen. Sikerekben gazdag pályafutása során három világbajnokságon, illetve négy olimpián vett részt. Személyes pech, hogy utóbbiakon a magyar válogatott is rendre a dobogó valamely fokán végzett, így a végjátékok fontos mérkőzésein neki már nem juthatott szerep.
Azért így is összejött két nemzetközi kupadöntő, és az angliai világbajnokság – döntőnek is beillő – nyitómérkőzése, amely előtt II. Erzsébettől egy aranysípot kapott a Wembleyben. Egy évvel korábban a tőle megszokott precíz eleganciával a KEK fináléját vezette ugyanitt, ezzel ő lett az első magyar játékvezető, aki egy európai kupa döntőjében működött közre. A pattanásig feszült hangulatú fináléban nyújtott teljesítményéért nem sokkal később – szintúgy honfitársaink közül elsőként – az UNESCO Fair Play-díjával is kitüntették.
A sikerei ellenére is puritánul élt, minden energiáját a játékvezetésre fordította: nem fogyasztott alkoholt, nem dohányzott, és botrányai sem voltak. Alakja szinte már letűnt korokat idézett a szocialista Magyarországon. Civilben a Nemzeti Színház főügyelőjeként dolgozott, többek között a népszerű színművészt, Kálmán Györgyöt is személyes jóbarátjának mondhatta.
A labdarúgásban eltöltött évtizedek során gyűjtött élményeit könyvekben örökítette meg, sikerrel. Ugyan ő maga soha nem volt igazolt játékos, és nem is futballozott, A pálya közepén című könyvében mégis ragyogó stílussal ír a labdarúgás iránt érzett feltétlen rajongásáról, és – nem kis szerénységgel és némi iróniával – a pálya tartozékaként definiálja a játékvezetőket.
Miután 50 nemzetközi, és majd 200 élvonalbeli összecsapással a háta mögött 1971-ben végleg búcsút intett a játékvezetésnek, Zsolt István még saját szemével láthatta, ahogy tulajdonképpeni utódja, Palotai Károly viszi tovább a magyar futballbírók hírét a világelitben. A labdarúgás melletti másik nagy szenvedélyétől, a Nemzetitől csak egy jó évtizeddel később vett fájdalmas búcsút, amikor hatvanéves korában végleg nyugdíjba vonult. Azt sajnos már nem láthatta, ahogy a másik nagy utód, Puhl Sándor – beteljesítve minden futballbíró álmát – 1994-ben világbajnoki döntőt vezetett, hiszen nem sokkal hetvenedik születésnapja előtt, 1991 májusában hunyt el.
Kedves Olvasók, nézzék meg Mestersége a színház sorozat epizódját, melyben Zsolt István ügyelői munkájáról, életéről, valamint a Nemzeti Színház egykori színészeiről is beszél: https://s.mtva.hu/gMjlaIZG
Borítókép: Zsolt István az első általa vezetett nemzetközi mérkőzés labdájával (MTI Fotó: Pálfai Gábor)
Kedves Olvasó, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 340 ezer fénykép közül válogathat. Ha cikkünk felkeltette érdeklődését, ide kattintva számos további érdekes felvételt talál.