Szemes Mari emlékezete – Médeiától a Csehov-paródiáig

Milyen szerepekre vágyik? 

– „Egy igazi Csehovra, és álmom a Médeia.” – válaszolt az 1979 tavaszán feltett újságírói kérdésre Szemes Mari. Ekkorra már eljátszotta tévéfilmen Anouilh Médeiáját és színpadon a Magyar Médeia monodrámát, ám nagyon vágyott Euripidész görög hősnőjére is. Csehov Cseresznyéskertjében másodéves főiskolásként játszott, és ezen a vizsgaelőadáson kívül pályája elején kettős szereposztásban rátalált a Sirály is (az intéző leányának apró szerepében), ám „igazi” Csehov-szerep nem. Vagyis kicsit máshogy. A Ványadt bácsi című feledhetetlen Csehov-paródia dadusa már örökre Szemes Marihoz tapad, és a tragikus hősnők mély megformálásának és a komédiázó humornak ez a kettőssége tökéletesen példázza sokoldalúságát, mellyel a legkülönbözőbb karaktereket is hitelesen keltette életre. Példaképének Kiss Manyit tekintette. Kiváló humora volt, ám a hivatásában nem ismert tréfát. „Elértem a pályámon, amit legtöbbre tartok: kimehetek a színpadra tragikaként és komikaként egyaránt. A közönség tud velem sírni és nevetni.” – vallotta. 

„Láthatatlan kötelékek”

Az 1932 májusában Sárváron született lány kétéves korától Gyöngyösön nevelkedett és különleges tehetsége már kisiskolásként feltűnt, amikor meghatotta tanárait versmondásával. Bár a színészi mellett a tanítói pálya is vonzotta, a helyi pap is a világot jelentő deszkákra beszélte rá Szemes Marit, aki tizenöt esztendősen külön engedéllyel jelentkezett és nyert első próbálkozásra felvételt a színművészeti főiskolára József Attila Óda című versének ihletett tolmácsolásával. Az 1952-ben végzett legendás osztály (ahová olyan tehetségek jártak, mint Psota Irén, Berek Kati, Váradi Hédi, Hacser Józsa, Szénási Ernő vagy Soós Imre) tagjai nemcsak az órákon, hanem a Horváth Árpád Kollégiumban is családként tartottak össze, a háziasabb lányok kimosták a fiúk ingét, felvarrták leszakadt gombjaikat. Szemes Marit és Horváth Terit a kollégiumban kezdetben „két bőgős”-ként emlegették. Erről így mesélt 1970-ben a színésznő: „Az első évben mindketten sokat sírtunk édesanyánk után. Egyetlen gyerek voltam, elkényeztettek, s nagyon hiányzott a megszokott környezet, az anyai simogatás. Az első esztendőben meg akartam bukni, hogy visszazavarjanak Gyöngyösre, a kis altiszti lakásba, ahol felnőttem.” Imádott osztályfőnökük, Gellért Endre a legnagyobb színházcsinálók egyike volt, hatása meghatározóvá vált növendékei, így Szemes Mari számára is, aki talán mindig Gellérthez fogható tehetségű és igényességű rendezőegyéniséggel való közös munkára vágyott, hiszen sikerei és karakán fellépése ellenére sokszor érezte magát szerepköri skatulyában és kételyek között. „A legrosszabb a színészetben a kiszolgáltatottság és a félelem a jövőtől. Mert hiába játszom ma sok szerepet, ha nem lehetek bizonyos benne, hogy kellek-e jövőre is.” – nyilatkozta egyszer. Mindig újabb kihívásokra vágyott, melyet tehetsége ezer árnyalatával gazdagíthat és bonthat ki a színpadon vagy a filmvásznon. Humora már egy főiskolai helyzetgyakorlaton megmutatkozott, amelyet osztálytársával, Psota Irénnel adtak elő. „Anyám, én elmegyek” – volt egyetlen mondata az otthonról kitörni készülő lány szerepében. Abban a pillanatban, amint zokogva az anyját alakító Psota ölébe hajtotta a fejét, megszólalt egy kakukkos óra... majd Szemes Mari sírva kirohant a színpadról, ahol Gellért Endre hiába kereste a kakukkos órát, mert maga a kakukk is Szemes Mari volt.

„Mariskám! Lenne itt egy színház.”

Így invitálta Szendrő József az 1955-ben megalakuló József Attila Színházhoz Szemes Marit, aki főiskolásként még Ilmát játszott a Csongor és Tündében és Erzsikét a Liliomfiban, majd operettekkel és szabadtéri előadásokkal tűzdelt két töltött esztendő következett a friss végzős számára Szegeden, ahol az 1953/54-es évadban A revizor című Gogol-  és az Ármány és szerelem című Schiller-darabban is együtt dolgozott a Madách Színház később emblematikus rendezőjével, Ádám Ottóval. A József Attila Színház alapító tagjaként a kőszínházat otthagyva, egy kezdetben sem állandó épülettel, sem varrodával, ám kétséges fizetéssel rendelkező teátrumhoz csatlakozott nagy reményekkel és maradt is hűséges tagja közel három évtizedig. Már az első ott töltött évadban három emlékezetes szerep bőrébe bújt. A színháznyitó előadás, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Pólikája, Skakespeare A makrancos hölgyének Katája és nagy kedvence, Barta Lajos Zsuzsijának talpraesett címszerepe is megtalálta Szemes Marit, akit korán magával ragadott az emberábrázolás mámoros érzése és számos nagyszájú, talpraesett, temperamentumos nőalakot formált meg. Színházépület híján a Móricz-darabot utazó társulatként több mint száz kultúrházban játszották el nagy sikerrel, Szendrő pedig boldogan emelte magasba kiszemeltjét a társulati ülésen: „Mariskám, várakozáson felül bizonyítottál! Most én bizonyítom be, hogyan kell sztárt csinálni.”

„A színész a játék rabszolgája…”

„…általában nem maga dönti el, hogy mit, kivel játszik. A miként viszont az ő dolga. Csak az övé. A hogyan adja becsületét, rangját, színészi mivoltát.” – nyilatkozta jó pár évvel később a Tükör című folyóirat 1973. évi 23. számában. A szerepek pedig sorjáztak szépen Szemes Mari pályáján. A makrancos hölgy rokonszenvesen természetes előadásából a kritikák leginkább Pataky Jenő férfias Petrucchióját és Szemes Mari morcosságában is bűbájos Katáját, Oscar Wilde Hazudj igazat! címmel bemutatott Bunburyjének Cecily alakításában pedig a színésznő érzelmességét és játékos komédiázókedvét emelték ki. Szemes Mari felidézte, hogyan sikeredett külön emlékezetesre az egyik előadás, amikor „egy miniszter is ült a nézőtéren. Az én szövegem: „Magát az életemből kitagadom ridegen.” helyett a nagy vendég miatti izgalmamban véletlenül ezt daloltam: „Magát az életemből ritagadom, hitegen.” Jött volna a többiek belépése dalban, főként Bodrogié, mondanom sem kell, elmaradt... Nos, arra gondoltam, a függöny előtt mentem a menthetőket, ott már nagyon kedves leszek. Sajnos, elmulasztottam azt, hogy Velenczey István talpa alá nézzek, ott lapult ugyanis fodros szoknyám csücske. Húsz méter fodor szakadt le a szoknyáról. A szünet meghosszabbodott, minden feltalálható varrónő engem fodrozott. Szabadkozásunkra a miniszter ezt felelte: „Meg kell mondanom, hogy ez a kis betét tetszett nekem legjobban az előadásban.”

A három testőr című Dumas-regényt izgalmas stílusú persziflázsként írta színpadra Roger Planchon és rendezte meg Jaroslav Dudek. A Film Színház Muzsika 1962. szeptemberi kritikája szerint „a színház leckét adott a hatásokból, ez a játék enciklopédiája a brechti színpadnak, a commedia dell’arte eszközeinek és a szélsőséges burleszkhatásoknak.” Az előadásban mindenki – a tizenhat karakterszerepben egyszerre feltűnő Sinkovits Imrével együtt – mozgásban volt Szemes Mari kivételével, aki ezúttal méltóságteljes magatartással tudta komikussá formálni a rangjához nem illő szituációkba keveredő Ausztriai Anna királyné figuráját.

Hosszú, forró nyár

Sorsfordító szerepek szegélyezték az utat, amelyen Szemes Mari a Ludas Matyitól klasszikus és modern, derűs és egzaltált asszonyokon át királynőkig és dámákig, a tragikus szerepektől a musicalig jutott, mindig harmóniában az írói gondolattal és gyakran megküzdve saját démonjaival.

Erőteljes egyénisége, mély orgánuma és belső tartása önálló előadóesteken is kiválóan érvényesült, szabadidejében verssel és prózával járta az országot, kisugárzásával betöltve a pódiumot. Az egyik ilyen alkalmat 1985-ben idézte fel a Fejér Megyei Hírlap számára: „Jó néhány évvel ezelőtt, amikor esténként országszerte szinte kiürültek az utcák, a szórakozóhelyek, a mozik és a színházak nézőterei, mert a Hosszú, forró nyár véget nem érő sorozata szögezte a nézők millióit a képernyők elé, egy kis faluba szólított a kötelesség. Pontosabban: itt kellett volna megtartanom Ki hogyan szeret? című önálló előadóestemet. Ám a helyi művelődési ház ajtaját zárva találtam. Csupán egy felirat fityegett rajta: „Drága Művésznő! Pont most megy az utolsó rész! De ha vége van, jövünk! Nagyon kérjük, várjon meg minket, ha lehet....” Szerencsére volt időm, így hát vártam, némi kétkedéssel. S lám, alig néhány pillanattal később, hogy kialudtak az ablakok mögött a villódzó kék fények, kitárultak a kapuk, és valósággal özönlött a kultúrházba a fél falu. Dicsekvés nélkül mondhatom: sok tapsot kaptam már életemben, de talán ez az epizód volt a legszebb ajándék a közönségtől.”

És megint Médeia

Az izgalmas szerepek megigézték. A közönséget pedig gyakran ő igézte meg. 1978 nyarán könnyed villámkérdésekre is válaszolt. Ki van a családban, akit még érdekel a művészet? Fiam, István zeneszerzést tanul a Bartók Szakközépiskolában. Van-e hobbyja? Nyáron egyetlen hobbym lesz, a drukk: felveszik-e a Zeneakadémiára. Hova utazna? Először Londonba, másodszor Londonba, harmadszor Londonba. Kedvenc sportja? Rendszeresen úszom, a Lukács uszodában. Szerepálma? Minden, ami jó, amitől újra félhetek, és ha már álom, talán befejezhetném a Médeia-sort, az igazi görög Médeiával. 

Először a francia Jean Anouilh önsorsrontó, időtlen Médeiája találta meg Dömölky János rendezésében, akivel a művészi alkotómunkában és a magánéletben is egymásra találtak. A különleges helyszínen, a cselekménynek a rendezői szándék szerint egyszerre tágabb és időtlen-zárt keretet adó kopár pilisvörösvári kőfejtőben egy olajoskannákkal megrakott és szőrmékkel bélelt rozoga autónál forgatott 1971-es filmben a Médeia-problematika a boldogságkeresés és az önmegvalósítás könyörtelen aktualitásban jelent meg egy megingott értékrendű világban. 

Különlegesség, hogy ugyancsak Dömölky János rendezte meg 1976 tavaszán a Magyar Médeia című monodrámát, mely Jászóné Deák Médeia, a férjével sorsközösséget vállaló és modern Médeiaként „számára az aranygyapjút megszerző” asszony tragédiáját bontja ki az asszony sorsával bátran szembenéző monológjából. Az íróként, műfordítóként is ismert Göncz Árpád kifejezetten Szemes Mari számára írta első színpadra került művét, mely Dömölky számára az első színpadi rendezést, a címszereplő életében pedig az első egyszemélyes drámát jelentette. „Száz perc egyedül a színpadon! Száz perc, amelyben Médeia kényszeríti magát a sorsával való szembenézésre és ebben nemcsak az a gyönyörű, és hadd mondjam meg, nagyon félelmetes feladat számomra, hogy egy teljes drámát kell eljátszanom, tehát a monodrámában a hősnő sorsának többi szereplőit is odaidézem, hanem ezek jellemének és egyéniségének igazát vagy vétségét is meg kell éreztetnem a magamé mellett.” – vallott a szerep jelentette erőpróbáról Szemes Mari, aki a több mint félszázszor zsúfolt nézőtér előtt gazdag művészi skálán, szuggesztíven eljátszott előadással folytatta a Darvas Iván által az Egy őrült naplójával megkezdett, Ronyecz Mária Árva Bethlen Katájával is folytatott legendás hazai monodráma-előadások sorát, melyben a színész partnere csupán a közönség. „Az igazat, az igazságot, az őszinteséget keresem a játékommal… talán életem végéig nem leszek kész a Médeiával...” – mondta Szemes Mari, akinek monodrámájában hangsúlyosabb szerepet kaptak az egészében is eljátszani vágyott euripidészi dráma eredeti szövegrészei is a téma korokon átívelő aktualitásának hangsúlyozására.

A magány elégiája

1949 óta, amikor először állt felvevőgép előtt a Ludas Matyiban, a filmeknek köszönhetően milliók tanulták meg Szemes Mari nevét. Emlékezetes alakítást nyújtott az Ingyenélők, a Feje fölött holló, a Platonov szerelmei, a Hét kérdés a szerelemről, a Mindannyiótok lelkiismerete megnyugodhat, A vendég, a Kisember születik, a Gúnyos mosoly, A vadkacsa, A gyilkosok, A Zebegényiek című filmekben, valamint olyan ifjúsági filmekben is, mint az Egy szeleburdi család karácsonya, a Karcsi kalandjai vagy A három kövér. Előttünk van Kakuk Marci virgonc Rozija, a szabadságkereső Malva líraisága, Charlotte Castelli-Glembay báróné hideg eleganciája és A fekete város tűzrőlpattant Bibóknéja egyaránt. „Milyen ez a pálya? Ősszel nyáron játszódó televíziós játékot forgattunk a szigeten Darvas, Galambos, Sztankay és én. Éjnek évadján önfeledten kellett dalolnunk, de vigyázva, hogy meg ne látszódjék a hűvös időben a leheletünk.” – mesélt egyszer a Randevú éjfélkor című tévéjáték forgatásáról. Boda István a Hajdú-Bihari Napló 1998. április 29-ei TV-noteszében így jellemzi Szemes Mari alakítását a Bovari úr című tévéjátékban: „A magány elégiáját énekli el arca szépségével bekeretezve.”

„Még kiderülhet, hogy csoda vagyok.”

Ezt Angliai Erzsébet mondja ironikusan Robert Bolt Éljen a királynő! című drámájában, melyet a Stuart Máriát megformáló Kállay Ilonával együtt játszott Szemes Mari. A Kemenes Fanny által tervezett, nyolc öltözékből álló darabbéli ruhatárát hónapokig készítették a Jelmezkészítő Vállalat szabászai és varrónői szemenként több ezer gyöngyöt varrva a helyére. A királynő gyászruhája húsz méter kelméből, a spanyolgallér pedig hatféle egymást fedő anyagból készült. Ahogy a külcsín alakult, a színésznő úgy fogalmazta újra belülről a történelemben berögzült Erzsébet-képet és a megszokott Szemes Mari-képet egyaránt. „Amit uralkodásának három színházi órába sűrített ideje alatt fölényesen, nagyvonalúan, magával ragadóan művel, az érett művészetének csodája, estéről estére.” – írta róla Oravecz Imre a Film Színház Muzsika hasábjain. 

Vallotta, hogy színészi pályán csak addig érdemes maradni, amíg a művész érzi az előrelépés képességét. Ő mert megújulni és mert bátran szerepkört is váltani: „Harminckét éves voltam, mikor rám osztották a Nagy család negyvenkét éves Mén Katáját. Egyébként mindig mertem a saját korom elé menni, ez segített abban, hogy visszajussak az érett, fiatalabb szerepekhez, így lehettem Abbie a Vágy a szilfák alatt előadásán.” A mérföldkőnek számító Németh László-előadáson kívül szeretett Arthur Miller A salemi boszorkányok vagy Fejes Endre Rozsdatemető című darabjaiban is játszani, lubickolt A szabin nők elrablásában mint Róza, „kiben túltengett a próza”, abszolút kedvenc szerzője pedig O’Neill volt: az Egy igazi úr Nora Melody szerepe volt az egyetlen, melynek megformálásától nem félt, annyira magától értetődő volt számára. 

Korai halála előtt pár esztendővel szerződött a Nemzeti Színházhoz, ahol legnagyobb élménye egy új műfajba kirándulás: Sarolt szerepe volt az István, a király rockoperában. „Vígjátékot szeretnék játszani, ha meggyógyulok” – mondta Vámos László rendezőnek, ám a Filumena házassága főszerepére már csak gondolatban készülhetett a színésznő, aki vallotta, hogy „a Nemzeti színpada épp olyan templom, mint a legkisebb falusi kultúrterem. A színvonalat, a tartalmat, a mondanivaló értékét és hatásosságát nem a hely és nem az épület határozza meg.”

Idén decemberben Szemes Marira halálának 35. évfordulóján az MTVA Archívum m3.hu oldalán a magyarul is kiválóan beszélő remek horvát író, Miroslav Krleža Glembay-trilógiájának Dömölky János-rendezte tévéváltozataival emlékezünk. A dúsgazdag bankárcsalád egyetlen vészterhes éjszakába sűrített tragédiáját feldolgozó, múlt héten sugárzott Glembay Ltd. után most a monarchiabeli Lenbach család konfliktusait kibontó Agóniát, a jövő héten pedig a Lédát, a korabeli horvát társadalom fényűző köreinek farsangi „komédiáját” láthatják nézőink.

Borítókép: Budapest, 1963. szeptember 25. Darvas Iván, Szemes Mari, Kaló Flórián és Ráday Imre Osztrovszkij A hozomány nélküli menyasszony című drámájának próbáján. Tulajdonos: MTVA Sajtó- és Fotóarchívum. Készítette: Bartal Ferenc. Azonosító: MTI-FOTO- 844443

Kedves Olvasó, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 326 ezer fénykép közül válogathat. Ha cikkünk felkeltette érdeklődését, ide kattintva számos további érdekes felvételt talál.