Egyik legismertebb és legnépszerűbb festőnkről kevesen tudják, hogy eredetileg patikusnak készült. A pécsi Arany Sas és a kaposvári Arany Oroszlán Gyógyszertárban volt patikussegéd, majd Budapesten szerzett mesteroklevelet. Ezután saját patika megnyitását tervezgette szülővárosában, de mivel Kaposvárott ekkoriban már két gyógyszertár is működött, nem kapott engedélyt. Rippl-Rónainak ez aligha szegte kedvét, hiszen már régóta a festészet felé kacsintgatott. Később így vallott magáról: „Festő lennék mind a tízszer, ha tízszer születném a világra.” Álmai megvalósításához azonban pénzre és kapcsolatokra volt szüksége, így 1882-ben nevelőnek állt a Zichy-családhoz, ezzel párhuzamosan pedig rajzórákat vett, hogy felkészüljön az előtte álló pályára.
Két év múltán vágott bele terve megvalósításába: először a müncheni Művészeti Akadémiára járt, majd Párizsba költözött, ahol Munkácsy Mihály fogadta tanítványául. Egy erős festőegyéniség gyakran a másoló szerepébe kényszeríti azt, aki mellette tanul, viszont Rippl-Rónai szerencséjére a modern irányzatok éppen akkor voltak kibontakozóban Párizsban. Vidám, érdeklődő kedélye csak úgy szívta magába a különböző hatásokat: új barátokat szerzett, kísérletezni kezdett a színekkel. Barátjával, a skót festő, J. P. Knowles-zal 1892-ben kivonultak a francia főváros közelében fekvő Neuilly-be, és remeteként csak a festésnek éltek. Elkísérte őket Rippl-Rónai akkori élettársa és későbbi felesége, Lazarine is. A később kifejezetten élénk, rikító színeket használó festő az elvonulás alatt élte meg úgynevezett „fekete korszakát”, nem mintha búskomorság gyötörte volna, pusztán szakmai problémákra kereste a választ. „A fekete és szürke szín akkor nagyon érdekelt, s izgatott a kérdés, hogy mit és hogyan lehet velök művészileg megoldani” – írta emlékezéseiben. Ennek a korszaknak egyik fő műve az Öreganyám, melyet 1894-ben állítottak ki először. A festmény felkeltette a francia posztimpresszionista csoport, a Les Nabis (A Próféták) figyelmét, akik köreikbe fogadták Rippl-Rónait.
A színekhez való visszafordulást az 1899-es év vége hozta el a festő számára: ebben az időszakban barátjával, a festőből szobrásszá lett Aristide Maillollal a Pireneusokban nyaralt. Banyuls-sur-Mer tengerpartjának ragyogó kékjei és okkersárgái elbűvölték Rippl-Rónait: „Hirtelen elkezdtem színekben látni” – emlékezett később saját pálfordulására. Egy év múlva hazatért Magyarországra és ismét letelepedett Kaposváron. Az 1906-os Könyves Kálmán Szalonban rendezett kiállítása egy új korszak nyitányát jelentette: Rippl-Rónai számára a siker nemcsak erkölcsi megerősítést jelentett, igazolását mindannak, amiért küzdött, de elegendő anyagi fedezetet is nyújtott ahhoz, hogy két évvel később megvásárolhassa a parkos ligettel körülzárt Róma-villát (ma Rippl-Rónai Emlékház és Látogatóközpont), hogy végre nyugodt körülmények között dolgozhasson.
Mivel felesége és nevelt lánya is francia születésű volt, Rippl-Rónai továbbra is gyakran tartózkodott családjával Franciaországban. Ez mindaddig nem is volt baj, amíg ki nem tört a világháború, ami festőnket sajnálatos módon éppen Issy-l'Évêque-ben érte. A közhangulat a fegyveres konfliktus kirobbanásának hírére olyan radikális fordulatot vett, hogy Rippl-Rónait kis híján meglincselték mint osztrák kémet. A falubeliek alaposan helybenhagyták szegényt, de a festőt még ez sem billentette ki lelki egyensúlyából: az esetről kedélyes, önironikus rajzsorozatot készített Megverettetésem története címmel. Noha családtagjai próbáltak közbenjárni az érdekében, az internálást így sem kerülhette el. Rippl-Rónai hét és fél hónapos fogsága alatt mindvégig rajzolt, ami elviselhetőbbé tette számára a megpróbáltatásokat. Végül 1915-ben tért vissza szeretett otthonába, a Róma-villába.
Rippl-Rónai életműve rendkívül szerteágazó, hiszen a festészet és a grafika szinte minden területén otthonosan mozgott. A huszadik század elejének egyik legtermékenyebb alkotója volt: több mint 2400 festmény viseli magán a kézjegyét. Pályája utolsó szakaszában a pasztellképek és a szénrajzok felé fordult, mivel az olajfestékkel való munka egyre fáradságosabbá vált számára. Ezzel a könnyedebb technikával készítette el utolsó nagy műveit, például a Nyugat szinte teljes írógárdájának portrésorozatát. „Csöndes jellegű természet, s bár harc volt élete és munkája, ritkán támadott. Máskor inkább félreállt a dolgok útjából, fejét behúzta subájába, várt, tudta, a szél, a vihar, az ármány elmúlik – ő megmarad örökre.” – mondta Rippl-Rónairól pályatársa, Kernstok Károly, amikor 1927 novemberében örökre búcsút vettek a szívélyes „nagy öregtől” a kaposvári Keleti temetőben.
Kedves Olvasók, tekintsék meg A hónap művésze sorozat Rippl-Rónai Józsefről szóló részét az alábbi linkre kattintva: https://s.mtva.hu/3Z04Mrsg
Borítókép: Rippl-Rónai József mellszobra (MTI Fotó: Varga György)
Kedves Olvasók, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 341 ezer fénykép közül válogathatnak. Ha cikkünk felkeltette érdeklődésüket, ide kattintva számos további érdekes felvételt találnak. Jó böngészést kívánunk!