Június 29-e a két katolikus egyházalapító apostol, Péter és Pál vértanúhalálának évfordulója. Ez a nap sokévi megfigyelés nyomán az aratás kezdeteként vált ismertté. Néphagyományaink szerint a búza Szent György napján szökik szárba, májusban kihányja a fejét, Szent Vid napján abbahagyja a növekedést, végül Péter-Pál napján megszakad a töve. Mivel Péter-Pál azonban dologtiltó nap volt, az aratási munkálatokat csak jelképesen kezdték meg, rituális tett volt. A hiedelem szerint, aki ezen a napon elsőként hallja meg a harangszót a hajadonok közül, év végéig biztosan férjhez megy. Sokfelé ekkor fogadták fel a gazdák az aratókat.
Az elmúlt évszázadokban az aratás az év egyik legnagyobb ünnepe volt – különösen a béraratók körében –, melynek vallásos jelentőséget is tulajdonítottak: a hagyomány szerint a jó termés Isten gondviselésének a jele. A napot imával kezdték, a pap megáldotta az aratás eszközeit, és gyakran szenténekeket is dúdoltak munka közben. „Eljött az aratásnak nagy napja. / Emlékeztet Isten napjára. Mink vagyunk az Isten gabonája. / Eljön Jézus maga aratásra” – énekelték a múlt századi aratók Tápén. A férfiak kaszát, a nők sarlót ragadtak, elöl haladtak a kaszások, nyomukban a marokszedők és a kévekötők. A marokszedők általában nők voltak, akik sarlóval készítettek köteget a búzából, míg a kévekötés többnyire férfimunka volt. Az aratók búzaszálat kötöttek a derekukra, hogy védjék magukat a derékfájás kínjaitól. Aratás után egy marék kalászt otthagytak a földön, hogy a jövő esztendő is jó termést hozzon – ez volt „Szent Pál lovainak abraka”.
A kemény munkát hálaadás, áldomás követte. Néhol a zenekar egész nap a búzatábla szélén muzsikált, miközben a gazda étellel és itallal kínálta a munkásokat. Az aratók az ország több vidékén szalagokkal, aratókoszorúk és aratókeresztek alatt vonultak haza, miközben a falubeliek termékenységvarázsló céllal alaposan leöntözték azt a legényt vagy leányt, aki a koszorút vitte. Kárpótlásul őt kínálták először pálinkával, és neki volt joga elsőként áldást kérni a házra. A legkorábban learatott búzaszálakat a tyúkoknak adták, hogy jól tojjanak. Az elsőként learatott gabona szalmájával megkötözték az aratókat először meglátogató gazdát vagy annak családtagját, aki borral, pálinkával válthatta ki magát.
Az utolsó kévét félretették, hogy karácsonykor az ünnepi asztal alá helyezzék a következő évi jó termés érdekében. Az aratókoszorút a mestergerendára kötötték, hogy vetéskor kimorzsolhassanak belőle néhány szemet és a vetőmag közé keverjék. Szokás volt a táncjáték is az aratás után. Az utolsó marék búzát mindenki egy kötegbe tette, amelyből hatalmas kévét kötöttek. Közben énekeltek, a pálinkásüveg kézről kézre járt, és a kalákások táncolni kezdtek. Utána a gazdához mentek vacsorázni, majd az egész falu részvételével a táncolóházba (csűrbe) vezetett az útjuk. Elkezdődött a táncmulatság. A kaláka igazi közösségépítő tevékenység volt, amikor a kemény munka után a szórakozás is kijárt az aratóknak, akik együtt ünnepelhették meg a betakarított termést.
Az Örökségünk sorozat Az aratás Szatmárban című epizódjában néprajzkutató vezet végig az aratás folyamatán: https://s.mtva.hu/jHimuAzz Tartsanak velünk!
Nézzék meg lapozható képgalériánkat az ünnepről!
A lapozgatóban látható képek:
- Kévekötő asszonyok (MTI Fotó: Bajkor József)
- Kaszával arató férfiak (MTI Fotó: Kunkovács László)
- Fiatal nő gabonakévével a kezében (MTI Fotó: Fehérváry Ferenc)
- Aratóünnepség Bácsalmáson (MTI Fotó: Rév Miklós)
- Marokszedő asszony (MTI Fotó: Keleti Éva)
- Férfi kaszával (MTI Fotó: Fehérváry Ferenc)
- Aratás Zala megyében (MTI Fotó: Kovács Lajos)
- Fiatal nő egy kéve tavaszi árpával a kezében (MTI Fotó: Mező Sándor)
- Aratók mutatják be a termést (MTI Fotó: Kozák Albert)
- Arató asszony Sándorfalván (MTI Fotó: Fehérváry Ferenc)
Borítókép: Marokszedők aratás közben. Készítette: Bereth Ferenc. Tulajdonos: MTI/MTVA
Kedves Olvasó, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 308 ezer fénykép közül válogathat. Ha cikkünk felkeltette érdeklődését, ide kattintva számos további érdekes felvételt talál.