Az 19. század elején felmerült az igény, hogy felépüljön Pest-Buda első magyar nyelvű színháza. A fővárosban már 1812 óta működött állandó jelleggel német nyelvű játékszín, de magyar darabokat csak alkalmanként lehetett látni. Széchenyi István 1932-es, Magyar játékszinrül című röpiratában egy nagyszabású színház felépítését indítványozta, melyet a pesti Duna-partra álmodott meg. Az intézményt részvénytársaságként gondolta el, közönségként pedig elsősorban az arisztokráciát célozta volna meg. A gróf javaslatai azonban nem valósultak meg, ugyanis Grassalkovich Antal herceg 1833-ban egy külvárosi telket adományozott a színház felépítésére, 1835-ben pedig elkezdték a dísztelen, egyemeletes játékszín építését közadakozásból, valamint Pest vármegye támogatásával. A színház végül az akkori Kerepesi út (ma Rákóczi út) 3. szám alatt épült meg, az Astoria Szállóval szemben.
Az épületet 1837. augusztus 22-én adták át Pesti Magyar Színház néven. A reformkor egyik nagy, intézményi jelképe 1840. augusztus 8-án vette fel a Nemzeti Színház nevet. Természetesen a színház szellemi felépítésére is nagy hangsúlyt fektettek: az volt a cél, hogy a külföldi klasszikusok műsoron tartása mellett a játékszín a magyar dráma műhelyévé váljon. Bajza József volt az intézmény első igazgatója, Toldy Ferenc irodalomtörténész már a teátrum megnyitása előtt az operakritikák írására készült, míg a nyitóelőadás, Árpád ébredése Vörösmarty Mihály tollából származott.
De hogyan fogadták a korabeliek az új színházat? Neves írónk, Jókai Mór is részt vett az átadóünnepségen, melyről Kárpáthy Zoltán című regényének első fejezetében meg is emlékezett: „Eljött végre az est, ütött a sok szívdobogással várt óra, megnyíltak a magyar művészet templomának kapui, és íme, minden téreiben megtelt a ház, és nem szakadt le, pedig volt mit viselnie örömének túlsúlyában; ott voltak a főnemesek bársonyos páholyaikban, a deli úrnők, kiknek hattyúkeblében eddig nem érzett öröm dobogott; ott voltak az együgyű emberek a tömött karzaton, kik hat napon át dolgoznak, hogy a hetediket megünnepelhessék; ott volt az ősz nemes, ki ifjúkorának kedvenc gondolatját látta felépülve, és az ősz napszámos, ki ingyen dolgozott a nemzeti színház felépítésében.”
A színház több volt puszta épületnél, célja – a romantika eszméinek megfelelően – a nemzeti műveltség és identitás kialakítása és formálása volt. A nemzeti színházak megalapítása Európa-szerte megújulást hozott a repertoár és a játékstílus tekintetében is. Eljött a történeti témájú darabok és a zenés színjátékok kora, a síró-énekelő előadásmódot pedig felváltotta a színészi átlényegülés.
A Hirnök hasábjain az egyik levelező így idézte fel a megnyitót: „Tegnap nyittatott meg a’ magyar színház, ámbár építése még nincs egészen bevégezve, a’ külső falak a’ meghatározott czifrázatok’ híjával vagynak, sőt még be sincsenek meszelve; az utóbbi időben fáradhatlanul dolgoztak rajta, hogy a’ hírlapokban e’ színház’ megnyitására nézve kibocsátott jelentések meg ne hazudtoltassanak.” (Hirnök, 1837. augusztus 29., 17. sz.) A folyamatosan készülő színházba a gázvilágítást 1838-ban vezették be, később viszont a Nemzeti lett a harmadik színház a világon, melyet villanyvilágítással szereltek fel. Az épületet az 1870-es években kibővítették, majd 1908-tól a társulat a régi Népszínházba költözött, a Blaha Lujza térre, ahol 1964-ig működött a magyar színjátszás meghatározó intézménye.
Nézzék meg a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház utolsóként játszott drámáját, a Lear királyt a Nemzeti Archívumban: https://s.mtva.hu/6GKdGcDj
Borítókép: A Nemzeti Színház épülete 1953-ban. Készítette: Járai Rudolf. Tulajdonos: MTI/MTVA
Kedves Olvasó, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 315 ezer fénykép közül válogathat. Ha cikkünk felkeltette érdeklődését, ide kattintva számos további érdekes felvételt talál.