A Veszprém vármegyei Felsőiszkázon látta meg a napvilágot, ahol az apja mintagazda, egy időben a falu bírája is volt. Három testvére közül öccse Ágh István néven szintén költő lett. A paraszti létforma, a küzdelem a földdel, a természettel egész életében és költészetében meghatározó élmény maradt. Tízéves korában csontvelőgyulladást diagnosztizáltak nála, s bár egy operáció megmentette a lábát, ettől kezdve járógéppel, bicegve járt, a második világháború idején emiatt nem sorozták be. A betegség, a kórházi kezelés az egyébként is érzékeny lelkű fiút szorongóvá tette, a halálfélelem érzése egész életében elkísérte.
1941-től a Pápai Református Kollégium kereskedelmi iskolájába járt. Sokat olvasott és még többet rajzolt, verseket is írt már, de inkább csak titokban. Egyik középiskolai tanára, A. Tóth Sándor biztatta arra, hogy komolyabb képzőművészeti tanulmányokat folytasson, így került Budapestre. 1946-ban beiratkozott az Iparművészeti Főiskola grafikus szakára, ahol többek között Borsos Miklós tanította. A következő évtől a Képzőművészeti Főiskolán tanult festészetet, itt Kmetty János és Barcsay Jenő voltak a mesterei.
Verseivel is bemutatkozott: előbb egy diákújságban publikált, majd 1947-ben a Valóság című folyóirat leközölte hét versét és egy rajzát, és bekerült a Sőtér István szerkesztésében megjelent Négy nemzedék című antológiába is. A kedvező fogadtatás fellelkesítette, ettől kezdve életét a költészet töltötte be. 1948-ban átiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–szociológia–filozófia szakára, majd az orosz szakot is felvette. Egy évvel később a könyvnapokra megjelent első, még F. Nagy László néven jegyzett, 32 költeményt tartalmazó kötete, a Tünj el fájás; a kissé sematikus verseket később maga is szigorú kritikával illette.
1949 őszén ösztöndíjat kapott Bulgáriába, és 1952 nyaráig a bolgár népköltészetet tanulmányozta és fordította Szófiában, ahová később is gyakran visszajárt. Hazatérve feleségül vette Szécsi Margit költőnőt, a következő évben megszületett fiuk, András. 1953-ban megjelent műfordításkötete, a Szablyák és citerák, s Zelk Zoltán meghívta munkatársnak a Kisdobos című gyereklaphoz. Csaknem évente megjelenő kötetein (A nap jegyese, A vasárnap gyönyöre) nyomon követhető szemléletének és hangjának elkomorulása, képeinek egyre erőteljesebb és bonyolultabb szimbolikája. Az 1956-os forradalom leverése mélyen megrendítette, rossz közérzete nehezen oldódott fel. 1957-ben jelent meg első gyűjteményes kötete, a Deres majális, amelynek darabjait tizenhárom év versterméséből, kiadott és még kiadatlan műveiből válogatta össze. Ezt követően nyolc évig nem publikált önálló kötetet.
1957 elején megszűnt a Kisdobos, amelynek ekkor már főszerkesztője volt, ő pedig visszatért a műfordításhoz. A népköltészet mellett García Lorca, Dylan Thomas, modern lengyel és régi kínai költők verseit tolmácsolta. 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd haláláig főmunkatársa volt. 1965-ben hosszas hallgatás után új kötete jelent meg: az 53 verset tartalmazó Himnusz minden időben – amelyet jó barátja, Kondor Béla illusztrált – a poétikai kiteljesedés időszakát mutatja be.
Költői és műfordítói munkásságáért 1950-ben, 1953-ban és 1955-ben József Attila-díjjal, 1966-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki. A délszláv népköltészet magyarországi elterjesztéséért több külföldi elismerést is kapott: 1968-ban elnyerte a Sztrugai Nemzetközi Költőfesztivál aranykoszorúját, 1976-ban nemzetközi Hriszto Botev-díjjal tüntették ki, ugyanebben az évben Szmoljan város díszpolgárává avatták.
Népszerűsége egyre nőtt, versei, műfordításai több kötetben is megjelentek: Darázskirály, Babérfák, Arccal a tengernek, Versben bujdosó. Az 1960-as évektől a képzőművészethez is visszatért, festett, rajzolt, faragott, néhány verseskönyvét maga illusztrálta. Költeményeit Berek Kati és más művészek előadásában hanglemezen is kiadták. 1975-ben, ötvenedik születésnapján a magyar irodalmi élet nagy tisztelettel és szeretettel köszöntötte, a Fészek Klubban rendezett költői estjén Csoóri Sándor mondott köszöntőt. Ugyanebben az évben Zolnay Pál rendezésében mutatták be a Nagy László költővel beszélget Kormos István című dokumentumfilmet. 1977-ben sajtó alá rendezte a Jönnek a harangok értem című verseskötetét, de megjelenését már nem érhette meg. Nagy László 1978. január 30-án budapesti otthonában szívrohamot kapott és meghalt. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, sírját – amely 1990-ben feleségének, Szécsi Margitnak is a nyughelye lett – Szervátiusz Tibor alkotása díszíti: a mahagónifából készült kopjafán körben a költő Ki viszi át a Szerelmet című versének sorai olvashatók.
Szmoljanban 1981-ben emlékháza nyílt, 2015-ben a város közterén felállították a mellszobrát. 1999-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja lett. 2017-ben az MMA Cs. Szabó László-díjjal tüntette ki. Hagyatéka 2024-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. 2025-ben születésének centenáriuma alkalmából felavatták szobrát a lakiteleki Hungarikum Ligetben.
Görömbei András így írt róla: „Költői személyiségét nem önmagáért növesztette fenségessé, olykor szinte emberméretűnél nagyobbra, hanem hogy tágabb dimenziókban, evidensen képviselje a mostoha körülmények között létküzdelmüket vívó emberi ügyeket: a világban lehetőségként meglévő és megvalósításra, óvásra, figyelemre váró nemesebb szellemi és erkölcsi minőségeket. Ennek az eszményibb emberségnek az értékóvó, értékeket megmutató küzdelme Nagy László költészete.”
Borítókép: Nagy László költő szülőfalujában. Készítette: Molnár Edit. Tulajdonos: MTI/MTVA
Kedves Olvasó, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 313 ezer fénykép közül válogathat. Ha cikkünk felkeltette érdeklődését, ide kattintva számos további érdekes felvételt talál.