Az MP3 egy adatveszteséges zenetömörítési eljárás eredménye. Ennek során az emberi fül „tökéletlenségére” építenek: a kiváló minőségű forrásból, például az audio-CD-ből a jól hallható frekvenciákat emelik ki, az ezen kívül eső tartományokat lényegében figyelmen kívül hagyják, „levágják”. Kidolgozása még az 1980-as években kezdődött a berlini Fraunhofer Intézetben, ahol egy tudóscsoport az Európai Unió által támogatott EUREKA program keretében kísérletezett a zeneszámok minél jobb kódolásával. A munkát támogatta a filmipar képviselői által létrehozott MPEG (Motion Picture Expert Group) is, amely a minél hatékonyabb, a video-CD és a kábeltévé számára használható videó- és audiotömörítés létrehozását tűzte ki célul.
A szabvány-audiokód kidolgozásán négy csoport dolgozott, s 1991-re csak két eljárás maradt, amelyet az MPEG audioszabványként fogadhatott el, ezek a Musicam és az ASPEC elnevezést viselték. A végső szabványt a Fraunhofer Intézetben dolgozták ki, a Karlheinz Brandenburg vezette csoport Suzanne Vega Tom's Diner című dalának a capella változatát kódolta újra és újra, mert a kíséret nélküli emberi hang esetén sokkal jobban érezhető volt a kezdeti minőségromlás – ezért nevezik az énekesnőt „az MP3 anyjának”. A filmek kódolására szánt MPEG-1 kódolószabványt 1992 novemberében hagyták jóvá, ez három audioréteggel (kódolási eljárással) rendelkezett. Ezek közül aztán a leghatékonyabb harmadik terjedt el egyszerűsége, hibatűrő képessége miatt, és mert kisebb számítástechnikai teljesítményt igényelt. Akkoriban a számítógépek merevlemezén igen kevés volt a hely, és az internet sávszélessége is alacsony volt, ezért a zenefájloknak minél kisebb helyet kellett foglalniuk.
A Fraunhofer Intézet munkatársai 1995. július 14-én az MPEG-1 Audio Layer 3 formátum elnevezésének (amely addig a .bit kiterjesztést viselte) egy belső szavazáson az MP3 kiterjesztést választották. A Fraunhofer az eljárást le is védette, és ez az idők során százmillió eurónál többet jövedelmezett. 1995-ben következett az újabb kódolószabvány, az MPEG-2, amely jelentősen javított az audiorétegek teljesítményén is.
A kódoló és dekódoló eljárások, a zenelejátszók megjelenésével az MP3 fájlok robbanásszerűen kezdtek terjedni. A kis mérethez ugyanis viszonylag jó hangminőség társult, a standard 128 bitrátás tömörítés mellett tíz hagyományos CD tartalmát lehetett felírni egyetlen lemezre. Az MP3 veszteséges tömörítési formátum, azaz az eredeti fájl már nem állítható belőle helyre, de a tömörítés során meg lehet adni, hogy milyen minőséget szeretnénk. A nagyobb bitráta jobb minőséget eredményez, de persze a fájl mérete is nagyobb lesz. Az MP3 fájlok metaadatokat is tartalmazhatnak, mint a szám címe, műfaja, az előadó neve, a kiadás éve és így tovább, ezeket az információkat a legtöbb lejátszóprogram meg tudja jeleníteni.
Az MP3-nak számtalan vetélytársa támadt, mint a teljesen szabad és legalább ilyen jó minőséget produkáló Ogg, a Microsoft által preferált WMA, az Apple által használt AAC, az audiofájlok által kedvelt, veszteségmentes FLAC. A merevlemezek kapacitásának növekedésével, a szélessávú internet mindennapossá válásával az MP3 egykori előnyei egyre kevesebbet számítanak, de a formátum továbbra is az egyik legelterjedtebb hangfájlok tárolására szolgáló formátum.
Borítókép: Kislány zenét hallgat rádión. Készítette: Tormai Andor. Tulajdonos: MTI/MTVA
Kedves Olvasó, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 310 ezer fénykép közül válogathat. Ha cikkünk felkeltette érdeklődését, ide kattintva számos további érdekes felvételt talál.