A koporsómba akartam, hogy tegyék, ha meghalok, de látom, magánál jó helye lesz – így búcsúzott a palóc Szikora János bácsi, az utolsó régi dudások egyike 1911-ben készített hangszerétől az ifjú Csoóri Sándor látogatásakor. Régen tizenkét dudás élt a kis ipolysági faluban. A hangszer, a gyönyörű kecskefejes duda jó kezekbe került. Ma a Néprajzi Múzeum gyűjteményében található. Az évtizedekkel ezelőtti találkozó megpecsételte a népzenész sorsát. A 65 éve született Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas dalszerző, a hazai hangszeres népzenei mozgalom egyik elindítója – az író-költő Csoóri Sándor és Marosi Julianna népdalénekes fiaként is – beteljesítette a kérést. Összeállította a dudanóták gyűjteményét. A Muzsikás együttes és a Magyar Dudazenekar alapító tagja 1977-től az Óbudai népzenei majd az ürömi zeneiskolában tanít népi hegedűt, brácsát, bőgőt, tekerőlantot és magyar dudát. A Varázsjelek című könyvében a magyar zenei nyelv és ősműveltség tanításának gyakorlati megközelítéséről adott számot. 1997-től új együttesével, az Ifjú Muzsikás Együttessel játszik.
A magyar pásztor dudás ősi tudás hordozója volt. Gyógyítottak embert, állatot, hárítottak el rontást a ház körül. Ezekért a szolgálatokért éppúgy nem fogadtak el pénzt, ahogy a zenélésükért sem. A duda fontosságát tükrözi a nyelvünk által megőrzött rengeteg szólás, közmondás is. Megtanít valakit kesztyűbe dudálni. Tele van szóval, mint a duda széllel. Csak dudából hallotta, ha hazugság, mesebeszéd az állítás. Egy duda mellett sok jó táncolhat: egyetértéssel minden könnyebb. Könnyű a dudát felfújni, de nehéz billegtetni. Dudás lesz a pokolban az alacsony férfi, aki magas nőt vesz feleségül. S a talán a leggyakrabban idézett: két dudás nem fér meg egy csárdában. Sugallt értelme időnként igaz lehet, ám a tévhittel szemben a dudára, mint egymással össze nem hangolható hangszerekre ez nem igaz. Ennek legjobb példája a dudazenekar. De az is igaz, hogy egy összejövetelen, lakodalomban, fonóban egyetlen dudás is elég a muzsikához. A lakodalmi dudás is meghívott vendég volt, nem fizetett alkalmazott, a cigánybandáknál megszokott rendeléssel szemben tőlük csak kérni lehetett a nótát. A zenéjüket közösségi szolgáltatásnak tekintették, mint a tudós pásztori szolgálatokat.
Borítókép: Szátok, 1960. december 9. Lukács Péter Palócföld egyik leghíresebb dudása az északkelet-magyarországi területek hangszerével, ahol a sípszár egy fából faragott kecske- vagy kosfejbe illeszkedik. Tulajdonos: MTVA Fotóarchívum. Készítette: Bojár Sándor. Azonosító: MTI-FOTO-820970
Kedves Olvasó, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 293 ezer fénykép közül válogathat. Ha cikkünk felkeltette érdeklődését, ide kattintva számos további érdekes felvételt talál.