Egy sokoldalú Don Quijote

„Nehéz idő sújt: itt engedni kell, / S azt mondanunk, mi fáj, nem azt, mi illik. / A legkorosabb legtöbbet szenvedett. / Mi ifjabbak, kik nyomdokába lépünk, / Ily sok csapást s ily nagy kort meg nem érünk.” – mondta 1964. június 28-án az Alban fejedelmet alakító Gelley Kornél a Lear király záró sorait, melyet húszperces vastaps fogadott. A Blaha Lujza téri teátrum színpadán legördült a függöny, és már nem is ment fel újra sohasem.

Gelley Kornélt, aki színháztörténetet írt fenti szavaival, banktisztviselőnek szánta a Nemzeti Bankban dolgozó édesapja, és amikor megtudta, hogy színész lesz, kitagadta a fiát, minden anyagi támogatást megvont tőle és évekig még a köszönését sem fogadta. Szeretett bátyja katonaként távol volt, így nagyanyja fogadta be, az ő nyugdíjából és a 140 forintos ösztöndíjból próbáltak megélni, melyből 120 forint csupán a menzai étkezést fedezte. Több ezer jelentkezőből csupán ötvennyolc tehetséges fiatalt vettek fel akkor a színművészeti három osztályába, és csak néhányan voltak érettségizettek, köztük Gelley is, aki szép hangjával is kitűnt, amint saját magát zongorán kísérve énekelt. Saját bevallása szerint jobban izgatta, hogy szépen énekeljen, mint hogy szépen szavaljon, a lelke mélyén legszívesebben operaénekes lett volna. Az évfolyamban ő volt „a kitagadott fiú” (ekként Petőfi és Szigligeti késői utódja), Kaló Flórián „az osztály esze”, Szabó Gyula „a népmesék fia”, elbűvölő évfolyamtársnőjük, Domján Edit pedig az ösztönös tehetség. A szegény növendékek sorsa akkor fordult jobbra, amikor már statisztálhattak, amiért alkalmanként 27 forint, szöveges szereplés esetében pedig 40 forint járt előadás után, melyből meg tudtak aznap vacsorázni.

A családi otthon melegét a diáktársa, Avar István családja meghívására Egercsehiben töltött nyarak pótolták. A friss diplomás barátok vágya az volt, hogy a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerzőjenek közösen, ám Gelleynek 1954-ben az Operettszínház és a Kecskeméti Katona József Színház ajánlott szerződést. A táncban nem elég ügyes vékony fiú a kecskeméti ajánlatra mondott igent. Az ott töltött egy évad alatt még enyhülő atyja is megnézte egy-két alkalommal a szereplését.

Ezután Szolnokra szerződött, ahol 7 évad során több mint 40 bemutatója volt, 1958 őszén pedig ő is a megnyíló színészház lakója lett. Remekelt jazzbonvivánként (zenés darabokban kamatoztatva kiváló énekhangját), játszott Shakespeare, Molnár, Rostand, Sarkadi Imre és Barta Lajos darabjaiban, emlékezetes alakítást nyújtott az Egerek és emberek (Lennie), A királyasszony lovagja (Don César) és a Hamlet (Rosencrantz) előadásaiban, kedvenc szerepe pedig Ripafratta lovag volt A fogadósné címen játszott Goldoni-darab, a Mirandolina előadásában. Ennek legutolsó, délutáni ifjúsági előadásán figyeltek fel rá a Nemzeti Színház Szolnokon seregszemlét tartó munkatársai.

1961-től két évtizeden keresztül játszotta a legkülönbözőbb karakterszerepeket a Nemzeti Színház kiemelkedő (szó szerint, hiszen 202 centiméter magas volt) epizodistájaként. Már vidéki színészként több műfajban bizonyított, és sokoldalúsága, melyet tudatosan is fejlesztett, később sem hagyta cserben. Folyton más és mindig egyéni alakítást nyújtott. A jellemszerepekben rejtőző lehetőségeket mértéktartó humorral aknázta ki, a fásultságot pedig találékonysággal előzte meg. Egy ilyen történetet elevenített fel 1963-ban a Film Színház Muzsika hasábjain: „A Csongor és Tündében mi ördögök egy liften érkeztünk a színpadra. A liftet elölről fának képezték ki. Egyszer csak eltűnt a fa. (Egy másik darabhoz állandó portál épült, s ez eltakarta.) Közelgett a kritikus pillanat: Mirigyet egy fához kellett kötözni. De hova? A csodafa tüllből volt, erről szó sem lehetett. De az ördögök leleménye kifogyhatatlan. Kurrah-Garas rám nézett, s így szólt: „Hippahopp ma, légy most fa”. Én széttártam karjaimat, így lombjaim nőttek, Horváth Jóska-Duzzogh fújni kezdett, én hajladozni kezdtem a szélben. Kohut Magdát hozzám kötötték, s mi halkan zümmögtük azt a Vörösmarty fülének kissé ismeretlen melódiájú dalt, hogy: Fa leszek, ha fának vagy virága ...”

A daliás alkatú színész pályáján egymást követték a hercegek, királyok, nemesek és az egyházi előkelőségek szerepei, világirodalmi és kortárs drámák, ugyanakkor vígjátéki szerepek is adódtak a számára. Személyének nagy szerepe volt abban, hogy a Nemzeti Színház zenés darabokat is színpadra állított, pályatársai szerint Gelley gyakran olyan színvonalon énekelt, hogy akár az Operaházban is felléphetett volna. Több kollégájával együtt 1982-ben alapító tagként szegődött a létrejövő Katona József Színházhoz, a próbákra kiváló szövegtudással érkezett, és még mindig örömét lelte a kisebb és nagyobb feladatokban, élvezte, hogy nem skatulyázzák be sem a hős, sem az intrikus, sem a komikus szerepkörébe. A filmvásznon is emlékezetes alakításokat nyújtott (például a Hány az óra, Vekker úr? című filmben), hangja pedig a rádióban és szinkronizáláskor is remekül érvényesült. Ez a kedves ember gyakran kölcsönözte hangját gonosz karaktereknek.

Élete utolsó évtizedében két kiemelkedő címszerep is megtalálta. A Dr. Burke különös délutánja című „kendőzött komédiát” a cseh Smoček tollából pályafutása legnagyobb ajándékának tartotta, míg Vészi Endre tragikomédiájával, a Gyulán bemutatott Don Quijote utolsó kalandjával országjáró körútra is indult. (Korábban a spanyol rajzfilmsorozat Don Quijotéját is ő szinkronizálta.)

Minden nap rengeteg újságot böngészett át, és két lábon járó focilexikon volt, több Katona József Színházbeli kollégával rendszeresen kollektíven totóztak. Iskoláskora óra rúgta a bőrt, magassága miatt mindig őt választották kapusnak. Nézőként nagy becsben tartott személyes emléke volt a huszadik század mérkőzésének 1954. május 23-ai visszavágója, amikor Magyarország 7:1-re győzött az angolok ellen. A meccsre másfél órával a kezdés előtt sikerült csak állójegyet szereznie. Hivatásában is igazi nyugodt csapatjátékos volt, ám nagyon bosszantotta, ha felületességgel vagy dilettantizmussal találkozott. 

Nem voltak szerepálmai, de a La Mancha lovagját szívesen eljátszotta, elénekelte volna. 57 évesen bekövetkezett korai halála akadályozta meg a további művészi kiteljesedésben. Érdemes művész kitüntetése alkalmából térképészmérnök bátyja a következő meglepetésverset írta a számára: Betegség, kétség sokszor elért már, / balga reménység sok nyoma hagy – / akkor is, mindig, fáradva, törve, / múzsák örökös szolgája vagy…”

 

A 35 éve eltávozott Gelley Kornélt a Kastély csillagfényben című film főszerepében láthatják 2024. március 19-én a Nemzeti Archívum m3.hu oldalán.

 

 

Borítókép: Gyula, 1986. június 20. Gelley Kornél a Gyulai Várszínház Tó-színpadán Vészi Endre Don Quijote utolsó kalandja című tragikomédiájában. Tulajdonos: MTVA Sajtó- és Fotóarchívum. Készítette: Ilovszky Béla. Azonosító: MTI-FOTO-896901

 

Kedves Olvasó, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 326 ezer fénykép közül válogathat. Ha cikkünk felkeltette érdeklődését, ide kattintva számos további érdekes felvételt talál.