1975-ben a World Press Photo első díját vihette haza az akkor 32 éves fiatal fotóművész, Benkő Imre. Az áramló, körkörös mozgást hangsúlyozó képen úgy örökítette meg az egymásba kapaszkodó néptáncos párt, akár egy nyíló virágot. A győzelem annál inkább teljes volt, mivel a második díjat is neki ítélték abban az évben a pályakezdő balerinák küzdelmét bemutató drámai, fekete-fehér fotójáért. A táncosok világa mindig közel állt hozzá, rendkívül érzékenyen ragadta meg az elmélyülés azon pillanatait, amelyek egy-egy művészi előadást igazán naggyá tettek. 1978-ban megint egy ifjú balettáncos portréjával nyert a World Press Photo versenyen, míg 1979-ben második helyezést ért el egy szintén táncos témájú képpel. Különleges látásmódját számos díjjal ismerték el élete során: 1981-ben Balázs Béla-díjat kapott, 1991-ben Joseph Pulitzer-emlékdíjas lett, 2004-ben a Magyar Fotográfiai Nagydíjat vehette át, 2016-ban Prima Primissima díjat nyert, és végül 2025-ben helyet kapott a Kossuth-díjjal kitüntetett művészek rangos sorában is.
Tévedés lenne azt hinni azonban, hogy Benkő csak a művészek életének pillanatait figyelte: a szürke hétköznapok, pesti utcák krónikása is volt ő. A gyárak, munkásszállók mindennapjait ugyanazzal az érzékeny figyelemmel fotózta, mint a híres táncművészek fellépéseit. Minden munkájára hosszasan készült, és őszinte megértéssel fordult alanyai felé, talán ezért is mentesek a képei mindenféle póztól. A téma és az elkapott pillanat sosem tűnik erőltetettnek, inkább egyfajta elmélyültség hatja át, mintha a fotós és az alany egyaránt teljesen elmerülne abban, amit éppen csinál. Jól mutatja témaérzékenységét, hogy Acélváros – Ózd 1987–1995 című fotóesszéjével sikeresen újraélesztette a nálunk szinte már elfeledett vizuális műfajt. A főváros életét Szürke fények – Budapest 1970–1999 címet viselő albumával dokumentálta. Sikerének egyik titka, hogy sosem várt a négy fal között ihletre: fáradhatatlanul járta az utcákat és figyelte az embereket. Érdekesség, hogy külön albumot szentelt a magyarországi ikreknek: képzeletét megragadta azonosság és különbözőség izgalmas játéka.
Allűröktől mentes, gyakorlatias ember hírében állt, aki egyforma alapossággal kezelt minden témát. Húszéves korától, vagyis 1963-tól kezdve készített fényképeket, tehetsége már pályafutásának kezdetén megmutatkozott. 1968–1986 között az MTI Fotószerkesztőségének fotóriporter gyakornoka, majd állandó fotóriportere volt. Pedagógusként is aktívan részt vett a következő generáció formálásában: 1988 és 2000 között a Magyar Iparművészeti Egyetemen tanított dokumentarista fotográfiát. Igyekezett átadni tanítványainak mindazt a tudást és tapasztalatot, amit rendkívül gazdag pályáján szerzett, ugyanakkor a szakmai fogásoknál sokkal fontosabbnak tartotta az empátiát, a figyelemmel való odafordulást a témához.
2012 óta a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja volt, az intézmény bensőséges hangvételű cikkben méltatta őt. Benkő Imrét az MMA saját halottjának tekinti. Emberi nyitottságára, szakmai elhivatottságára kollégák, barátok és tanítványok emlékeznek. Színházi előadásokat, színészeket, zeneművészeket, illetve városi életképeket, ikreket megörökítő fotográfiái közül számos híres kép szabadon megtekinthető a Nemzeti Archívum Fotótárában.
Borítókép: Benkő Imre Balázs Béla-díjas fotóművész a budapesti Artphoto galériában. Készítette: Mónus Márton. Tulajdonos: MTI/MTVA
Tekintsék meg a Benkő Imre legszebb képeiből összeválogatott gyűjteményt a Nemzeti Archívum oldalán!
Kedves Olvasó, folyamatosan bővülő Fotótárunkban jelenleg több mint 328 ezer fénykép közül válogathat. Ha cikkünk felkeltette érdeklődését, ide kattintva számos további érdekes felvételt talál.