Nyirád, 1989. április 19. Bányászok beszélgetnek a Nyirád térségében található IZA 2 bányaüzemben tartott gyűlésen, miután a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat szakszervezeti bizottsága állást foglalt a Hévíz kontra bauxitbányászat ügyében. MTI Fotó: Arany Gábor
A Dunántúli-középhegység területe ásványi nyersanyagokban gazdag, azonban a felszíni felszínközeli bauxit, barnakőszén, mangánérc telepek kimerülésével a bányászat egyre mélyebb szintekre kényszerült. A vízbetörések megelőzése érdekében az 1960-as években elkezdték a főkarsztvíztárolóban a bányaüzemek környezetében a vízszint fokozatos süllyesztését. A vízszintsüllyesztés a bányaterületeken elérte a 125-150 m-t, a középhegységben átlagosan 35 m körül alakult. A vízkitermelés hatására felborult a Dunántúli-középhegység természetes vízháztartása, a nagy áramlási rendszerek károsodtak, a források elapadtak, hegyi patakok száradtak ki, kiszáradt pl. a tapolcai tavasbarlang. A Hévízi-tóra a Dunántúli-középhegység Ny-i részének vízkiemelései, közülük elsősorban a nyírádi bauxitbánya vízkiemelése hatott károsan, a tó vízhozama lassan a felére esett vissza. A tó forráshozama a századfordulón 600 l/s körül lehetett, a környező ivóvízkivételek, a helyi termálvízkivételek hatására az 1960-as években 500-550 l/s között változott, majd a bányászati vízkiemelések hatására az 1980-as években 300 l/s körülire csökkent. A bauxitbányászat kedvezőtlen hatása szakmai körökben ismert volt, de az akkori politikai körülmények közt a bányászatot nem lehetett leállíttatni. Erre csak a társadalmi nyomás hatására került sor 1990-ben a Nyírádi területen, ezt követően a tó hozama folyamatosan emelkedésnek indult, és ma már 400-430 l/s között változik.