Martinászok az elkészült öntvényekre felügyelnek a Csepel Vas- és Fémművek martinüzemében.
Weiss Manfréd németországi kereskedelmi tanulmányok után, Bertold bátyjával együtt alapította az első magyar konzervgyárat 1882-ben. A főként a hadseregnek szállító ferencvárosi gyár mellett konzervdoboz-készítő üzem létesült, ahol 1886-tól tölténytárakat, később lőszereket is gyártottak. Egy robbanás után a Weiss Manfréd Lőszergyárat 1892-ben Csepelre költöztették. Itt a kilencvenes évek végére kohó, öntöde és hengerde, majd később acélmű épült. A cég továbbra is elsősorban a hadsereg megrendelésére dolgozott, s az első világháborús konjunktúrának köszönhetően a Weiss Manfréd Vas- és Fémművei Rt. a Monarchia második legnagyobb - közel 30 ezer embert foglalkoztató - hadiüzemévé nőtte ki magát. A háború után a cég átállt a polgári termelésre, szerszámgépeket, kerékpárokat, varrógépeket, tűzhelyeket állított elő, később megkezdte a repülőgépgyártást is. A második világháborús fegyverkezés újabb fellendülést hozott, harckocsik és terepjárók is készültek az addigra már valóságos gyárvárossá fejlődött - szervezett és harcos munkássága folytán Vörös Csepelként emlegetett - Weiss Manfréd Acél- és Fém Művében. A háborúban számos bombatalálat érte, 1944-ben az SS 25 évre "kezelésre átvette" a letartóztatott tulajdonosoktól. 1948-ban államosították, először WM Acél- és Fémművek Nemzeti Vállalatként, majd 1950 és 1956 között Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek néven, 1956-tól Csepel Vas- és Fémművek néven működött, s a szocialista nagyipar fellegvárának számított. Az ötvenes-hatvanas években mintegy 25 ezer embernek adott munkát, akiknek többsége a gyár közelében épített lakótelepen élt. A hatvanas években megalakult a Csepel Művek Tröszt, mely mintegy 15 tagvállalatot fogott össze. A trösztöt 1983-ban megszüntették, a vállalatok önállóvá váltak, közülük a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején számos átalakult, illetve megszűnt.