A csepeli Szabadkikötő részlete uszályokkal, a Gabonatárház tetejéről nézve.
A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara 1892-ben felterjesztésben javasolta, hogy alakítsanak ki olyan (a továbbiakban igény szerint bővíthető) bázist, ahol a rakodás, a raktározás egy helyen történik, ahol összetalálkozik a vízi, a közúti és a vasúti szállítási lehetőség, s mely közvetlen összeköttetésben van Pesttel. E helyszínül a Csepel-sziget északi csúcsát javasolták. Sajó Elemér tervei alapján elindult az építkezés, amit az első világháború szakított félbe. 1928. október 20-án gróf Bethlen István miniszterelnök jelenlétében Horthy Miklós kormányzó avatta fel a Magyar Királyi Budapesti Vámmentes Kikötőt. A létesítmény akkoriban a védett vízfelület nagyságát, a Gabonatárház épületének kapacitását, a fedett raktárak méretét és a közlekedési csatlakozásokat figyelembe véve Európa egyik legnagyobb és legkorszerűbb árugyűjtő és -elosztó központja volt. 1935-ben Vámszabadkikötő (Punto Franco) néven működött, 1937 és 1941 között a Magyar Királyi Budapesti Nemzeti és Szabadkikötő nevet viselte. 1941. június 11-én alakult meg a Magyar Királyi Nemzeti Szabadkikötő és Tengerhajózási Vállalat, aztán jött a második világháború. A Szabadkikötő infrastruktúrája szinte teljesen megsemmisült a bombázások során. Az újjáépítés után a MESZHART 30 évre bérbe vette. 1955-től a MAHART (Magyar Hajózási Rt.) tulajdona lett, amely a csepeli mellett a dunaújvárosi, a győri, az angyalföldi, a bajai, az újpesti és más kikötőket is működtetett. 1955 és 1968 között a Csepeli Szabadkikötő folyamatosan fejlődött, hűtőház és tranzitraktár épült. 1968 és 1973 között megindult a konténerizáció fejlesztése, s Csepelen megkezdte működését az első dunai konténer teminál. A MAHART 2003 novemberében négy önálló szervezeti egységre bomlott, s ennek révén a Szabadkikötő ismét visszanyerte egykori függetlenségét.