Férfiak takarítják a fekete posztóval bevont ravatalokat és a teret Nagy Imre és sorstársai újratemetése előtt a Műcsarnok előtt a Hősök terén.
Nagy Imrét, az 1956-os forradalom miniszterelnökét 1958. június 16-án végezték ki Maléter Pál egykori honvédelmi miniszterrel és Gimes Miklós újságíróval együtt. Szilágyi Józsefet, a miniszterelnöki titkárság vezetőjét ugyancsak halálra ítélték 1958. április 22-én, a Nagy Imre-pertől elkülönítve, április 24-én pedig kivégezték. Losonczy Géza, a Nagy Imre-kormány államminisztere 1957 decemberében, a börtönben tisztázatlan körülmények között halt meg – ő lett volna a per másodrendű vádlottja. Az ellenük felhozott vád a népi demokratikus államrend megdöntésére szőtt összeesküvés és hazaárulás volt. A kivégzettek holttesteit a budapesti Országos Börtön sétálóudvarán ásták el. A betemetett gödörre ócska bútorokat, limlomot hánytak. 1961. február 24-én titokban kiásták a koporsókat, köréjük kátránypapírt drótoztak és átvitték a szomszédos Új Köztemető 301-es parcellájába, ahol hamis nevek alatt, jeltelen sírba ismét elásták őket. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1988 novemberében határozatban engedélyezte a hozzátartozóknak Nagy Imre és kivégzett társai újratemetését. Az Országos Rendőr-főkapitányság Vizsgálati Osztályán különleges nyomozócsoport alakult a földi maradványok felkutatására, majd 1989 márciusában antropológusok, régészek és a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai bevonásával ásatás kezdődött az Új Köztemetőben, ezt követően pedig az azonosításra került sor. Az ünnepélyes újratemetés az ellenzék és a kormány közös szervezésében zajlott. A temetés előtti szertartáson 250 ezren búcsúztak a mártíroktól a Műcsarnok lépcsőjén felállított ravatalnál.